Aboneaza-te la newsletter



Contact

Zalău, Piaţa 1 Decembrie 1918, nr. 11, Sălaj, România

0260/612870

0260/612870



Primăvara Poeziei XVI A Költészet Tavasza (II)

Primăvara Poeziei XVI A Költészet Tavasza (II)

Iunie 2016

 


KISS 
LEHEL 

December

Mozdulatlan dédapáim kertje,
mint halotti lepel, épp olyan.
Kőkarokkal, vézna bokrosan
mégis, mintha folyton integetne.

Körülötte szilvafák vigyáznak,
águkon a béke hófehér.
Nem árthat ott sem köd, se ledér
füstje a lent vacogó világnak.
Visszaintek. Nem is vettem észre,
mikor nőttek szárnyak karjaim helyére.
Vélük lengve indul már a lelkem

át a völgyön, minden bokron átal.
Harang, bozót, rókanyom, madárdal
nem állít meg – túllátok a kerten.


Decembrie

Stă nemişcată grădina din strămoşi,
linţoliu parcă-ar fi, pesemne.
Cu braţ de piatră, slăbănog, dar tufos
şi totuşi, parcă face semne.

Pruni stau în jurul ei de veghe,
pacea-i ca neaua pe crengile lor.
Nu le mai dăunează ceaţa, fumul
nu se ridică, dârdâind, frivol.

Eu îi răspund. Nici nu văzui,
Aripi când mi-au crescut în loc de braţe.
În ritmul lor în suflet eu pornesc

Trecând de văi, neatins de hăţişuri.
Clopot, urme de vulpi, păsări, tufişuri 
nu mă opresc – eu înspre zări privesc.

 

 


LAKATOS 
MIHÁLY

Gladiátor

Reggelente a Gladiátor dallamára ébredek,
kinyomom a telefont,
Istenem, még egy nap a ki tudja hányból,
s a kérdés, mely felmerült,
ki tudja, hányszor:
hogy mindez mi végre?
Dédunokáink már a nevünk sem fogják
tudni, hiszen annyi más tudnivalót 
követel a jelen,
kit érdekel majd, hogy itt hagytam a jelem,
melyben talán én igen, talán…
de senki más nem győzhetett velem.
Mégis, nap mint nap ébredek s megyek:
háztól házig, faltól falig.
Ha kell, támadok, ha kell, védem magam.
Ellenség, mint a gomba – néző alig.
Vesztettél? Győztél? Egyre megy.
Senkit nem érdekel, ha örülsz, 
s az sem, ha lábad megremeg.
Hát így megy ez.
Reggelente a Gladiátor…
gyerünk, gyerünk, fogmosás, zuhany,
nem az elmélkedés órája ez,
rohanás a buszhoz, ahol mindig ugyanazok:
a bőrcsizma-mániás hölgy a szomszéd utcából,
fekete-piros dzsekis hatvanas férfi, ki tudja, honnan,
sapkája mélyen a szemébe húzva,
hervadt asszonyát maga után húzva,
s  a duci göndör hajú nő – régen kalauz volt,
bliccelőt büntetett s ha nem – letuszkolt,
ma már csak utas, nem érdeklik a jegyek,
felőle ingyen is – akár a legyek.
Fontos reggeli találka ez, senki nem késik,
pontosan jövünk, ha esik, ha havaz
s talán a sorrend is mindig ugyanaz.
Nem köszönünk egymásnak – ez szabály.
Én is csak úgy jöttem rá, hogy a második héten
köszöntem a csizmás hölgynek – ha már….
Őcsak nézett – mint gyásztáviratot, 
mit a postás hoz,
hogy mit akarok s azt mire fel,
de tényleg: mi közünk egymáshoz?!
S torkomon akadt a szó, szégyelltem magam.
Igaza volt.
Nem mondtam, hogy: asszonyom, de hiszen
mindkettőnk egy csónakban evez,
mert rájöttem: hiába nap mint nap…
mégiscsak magányos küzdelem ez.
A holnapért neki külön s nekem is külön
kell megugornom a szintet,
minden külön számlára megy, csak a vég közös:
hogy együtt felejtenek el majd minket.


Gladiator

Mă trezesc dimineaţa în sunetul Gladiatorului,
opresc telefonul,
Doamne, încă o zi din cine ştie câte,
cu întrebarea plată,
pusă de fiecare dată:
ce rost au toate?
Nici numele nu ni-l vor şti nepoţii,
prezentul, iată, cere un noian
de cunoştinţe,
cui să-i mai pese, ce las în urma mea,
ce semne-n care eu, probabil, poate…
ieşii biruitor, însă de unul singur…
Şi totuşi, mă trezesc din nou şi merg:
din casă-n casă, de la zid la zid.
Atac, dacă-i nevoie, de trebuie, mă apăr.
Duşmanii-s ca ciupercile – spectatorii-s în vid.
Pierdut-ai? Câştigat-ai? Nu contează.
Nimeni nu vrea să ştie dacă eşti fericit
ori dacă de sub tine piciorul derapează.
Asta e tot.
Gladiator în zori…
hai la spălat pe dinţi, la duş acum
nu e ceasul visărilor, la drum,
veşnic aceleaşi feţe la tramvai:
din stradă, maniaca cizmelor de piele,
bătrâiorul în geacă roşie, de niciunde,
cu şapca trasă-n ochi, adânc,
femeia-i ofilită după sine cărând
şi fosta controloare, rotunjoară, cu bucle,
care odinioară vâna aprig blatiştii,
e călătoare doar, nu-i pasă de bilete,
din partea-i n-ai decât, şi gratis, ca tăunii.
E-un ritual în zori, venim la fix cu toţii,
suntem prezenţi, de ninge ori de plouă,
chiar ordinea urcării păstrând-o neschimbată.
Nu se salută nimeni – e-o regulă tacită.
M-am prins de ea a doua săptămână
când zisei bună ziua cuconiţei cu cizmă…
Ea mă privi prelung – ca pe o telegramă
de doliu, înmânată de poştaş,
vezi doamne, ce-oi fi vrând, şi-oricum
ce mă amestec, ca-n gulaş?
Mi se opri bonjuru-n gât, de jenă.
Avea dreptate.
Nu i-am mai spus: vâslim, cucoană,
vezi bine, în aceeaşi barcă,
ghicind instant că e în van rutina…
că lupta fiecăruia e-o luptă solitară.
Că amândoi sărim ştacheta zi de zi
în perspectiva zilei de apoi,  
că suntem pe cont propriu, doar finele contează:
ne vor uita cândva, de tot, pe noi.

 

 

LÁSZLÓ 
NOÉMI

Nőnegyven
Dorkának

A nő, ha negyven elmúlt,
enyhén feldúlt, 
ha a szőnyeg rojtja
megint nincs egyenesben,
vagy itt-ott lőnek,
ha füle mögül a túl rövidre vágott
tincsek kijőnek,
ha nincs sem múltnak, sem jövőnek
beillő portéka a kamrapolcon,
ronda, de vonzó pasi Jack Nicholson,
és Brad Pitt gyermek,
az egész házban levetett ruhák hevernek,
a tizenöt, a húsz, a harmincnyolc, -kilenc,
azon túl minden rendben,
az ember sírig negyven,
deal,
licence to kill
all those who dare say you’re forty plus,
az ősz norvég király kisöccse, Fortinbras
minden éjfél utáni ébren töltött óra,
harangok, riadóra, 
megint nem alszik,
de nem sikong, hogy gyerünk, csajszik,
egy kört mindenkinek,
minek, minek,
csak áll a nyitott erkélyajtóban, sötét
háttérrel, szél emelgeti köntösét,
és áll, és áll, és áll, és áll, és áll,
ha el nem alszik, reggelig egy zárt 
osztályra való rémet kitalál.


Fempatruzeci 
pentru Dorka 

Femeia, de-a trecut de patruzeci,
e tulburată, 
de nu stă drept, iar franjul
de la persan,
ori, de se trage în Amman,
de se iţesc după ureche
şuviţele prea scurte, nepereche,
dacă nu are-n debara, pe raft
vreun item potrivit, chiar demodat, 
când Jack Nicholson, hâdul, pare atrăgător 
pe când Brad Pitt e numai un fecior,
bulendre dezbrăcate peste tot,
cinşpe, douăzeci, treizeci-ş-opt, 
treizeci-ş-nouă, de acolo-ncolo
patruzeci fix până la groapă,
deal,
licence to kill
all those who dare say you’re forty plus,
frăţiorul regelui norvegian, Fortinbras
după miezul nopţii, fiece oră, treaz,
clopote, de alarmă, 
nu doarme iar,
dar nu mai chirăie pe undeva,
hai, fetelor, încă un rând, 
de ce atâta larmă,
de ce, de ce,
stă doar proptită-n uşa de la balcon,
pe un obscur fundal, în vânticel,
şi stă, şi stă, şi stă, şi stă, şi stă,
nu poate aţipi, şi-atuncea, până în zori 
o-nnebunesc scornitele terori.

 

 


MARCEL 
LUCACIU

Strigăt de cuc

lacrimi de lună
albe tristeţi
dezamăgiri oarbe
umbre ale trecutului
strigăt de cuc
toate
au înflorit
în inima mea
în zori
o
iarnă singură
le va
îngheţa
atât
vă rog
nu-mi alungaţi
absenţa


Kakukk kiáltás

holdfehér könnyek
szomorúság
vak csalódások
múltbéli árnyak
kakukk kiáltás
mindez
ma hajnalban 
kivirágzott
szívemben
egyetlen tél
majd
mindezt
befagyasztja
csak annyit kérek
hiányomat
senki se űzze 
hajtsa

 

 


ALICE VALERIA 
MICU

pseudofabulă cu cinci viteze

în familia mea se moare
de bătrâneţe de cancer de singurătate
de tuberculoză de urât şi de foame se moare

se moare toamna şi de tineri încă
trec Idele lui Marte răsuflu uşurată
„Am scăpat!” îmi spun
acum mai pot muri doar de indiferenţă
de cald de minciună de dor

hai că se poate
în fond e nevoie de atât de puţin
ducem pe umeri povara fiecărei zile
în care n-am reuşit să murim

încă o zi şi n-am scris nimic
încă o zi şi nu m-a iubit nimeni

la noi se moare înainte de-a te naşte
călcat în picioare ori pe gânduri
încercând cu disperare să supravieţuieşti
sau lăsându-te la voia întâmplării

se moare de apă de foc de infarct
de infinita greutate de a fi
numai tu nu numai tu nu

nicio răscruce nici un potop
pur şi simplu se moare cu teamă
faţă de cei de sus
şi cu infinită mizericordie
faţă de cei de jos

se moare din roza vânturilor de pe vârful casei
din lanţul de la fântână
din pragul de piatră
şi din vârful unghiilor se moare
din rărunchi din praful drumului
şi-al plecărilor fără întoarceri
din umeri se moare 

şi din oasele albite de dorul unei îmbrăţişări
se moare din cenuşa arderilor de tot
din pavajul fiecărui loc unde m-ai sărutat
din toate se moare încet şi fără lumânare
hai că se poate îmi spun
îmi iau pe mine ia purtată de mama
e o zi la fel de bună de murit ca oricare alta
o viaţă second hand în care n-ai făcut mai nimic
doar ai răsucit cheia unui motor cu cinci viteze
cu care te-ai târât încet
foarte încet
pe loc
deloc
şi într-un marş arierre
către moartea de mâine


tanítómese öt sebességben  

meghalnak családomban
öregség rák magány végez velünk
tüdőbaj sóvárgás éhhalál ér utól

ősszel halunk meg bár igencsak ifjan
március idusa után bevallom fellélegzek
„Megszabadultam!” mondom
a közöny pusztíthat még el
a hazugság a vágy vagy a meleg

megy ez így mondom
elvégre oly kevésre van szükségünk 
vállunkra vesszük mindenik nap súlyát
melyben a meghalást még elkerültük

eltelt egy nap s nem írtam semmit
eltelt egy nap és nem szerettek

még születés előtt meghalhatsz nálunk
eltipornak gondolatod kiírtják
míg keservesen harcolsz a túlélésért 
vagy találomra, ha sodródsz az árral 

tűz víz szívbaj visz minket el
a létezés kinyűvő súlya
te bezzeg nem te nem

nincs árvíz nincsen útkereszteződés 
az odafentiektől félünk
és ez visz el
míg az utánunk jövők sorát
annyira szánjuk

a háztetőn a szélkakas is megölhet 
vagy a láncos kút lánca
a kőküszöb is megől
körömvégből halunk meg
a mélyen belélegzett út porából
a visszatérérs nélküli utakból
vállrándításból halhatunk mi meg

ha megőszült a csontunk az ölelésre várva
ha porráégtünk s csak a hamu maradt
az utca kövei, hol egyszer megcsókoltál
megölhet gyertyafény nélkül is minden lassan
megy ez hajtogatom
anyám hordta ingvállt veszek magamra 
ez a nap éppen jó lesz a meghalásra
egy másodkezű élet, melyet elhanyagoltál
öt sebességű motrod beindítottad bár 
és araszoltál véle
lassan
helyben
sehogy
tolatva, arra, valamerre
amerre vár a holnapi halál

 

 


VIOREL 
MUREŞAN

Gotică târzie

auzi sau i se păru că aude
cocoşul care cânta în plină lumină
în picioare
pe-un gard
iar aproape de gard o crăpătură tăcută
se adâncea
îndată ţi-ai şi amintit cum
nişte străzi cu castele
care cresc din pământ
pare scrisul lui Rilke

sufletul
după cum vă spuneam
are culoarea obiectelor de prisos
şi în mijlocul lui stă întotdeauna
un om cu pipă gălbuie care vinde viori

eu umblu pe alei cu faţa ornată
de naivităţi

împuşcături împing orizontul
să cadă de pe stânci
şi trece doamna cu un pieptene mare
în păr

zilele verii pumnale
aşezate în formă de soare
iar în mijlocul razelor un ochi de copil

zidul de care mă sprijin acum
pare o noapte petrecută în casă cu un decapitat

între petalele trandafirului ars de brumă
furnicile dezgroapă obrazul lui dumnezeu


Késői gótika

hallotta vagy talán csak úgy tűnt, hallja
a kakast, amint a teljes fényben ott dalol 
egy kerítésen
állva
a palánk mellett egy néma hasadás
terpeszkedett
nyomban fel is rémlett előtted
a földből kinövő
kastélyok utcái mintha
Rilke írásai lennének

a lélek színe
amint már említettem
a szükségtelen tárgyak színe
s közepén mindig ott tanyázik 
egy sárga pipás hegedűárus

hiszékenység díszlik arcomon, ahogy járok
a sétányokon

lövések noszogatják a láthatárt 
hogy a szirtről a mélybe zuhanjon 

s lám elhalad a hölgy nagy fésűvel
hajában

napsugárként kirakott tőrök
a nyári napok
és egy gyerek szeme a sugarak között

a fal amelyhez most támaszkodom
lefejezettet virrasztó házban töltött éjhez hasonló

a dérégette rózsaszirmok között
az isten arcát ássák ki a hangyák

 

 

DIANA 
OLAH

Scoica

Pe insula asta n-a mai locuit nimeni niciodată
Tu numeşti în fiecare zi câte-o floare
şi spui că e a mea
deşi eu ştiu ce înseamnă să-ţi spună cineva pe nume 
pentru prima dată
Pe florile mele nimeni nu le-a mai numit până acum
Tu le dai nume de animale nenumite
care poate nici pe Marte nu au existat
până acum când este apă

Tu ştii tot despre ele
Care pe care a mâncat să nu moară
Pentru că mie îmi place mult să mănânc
iar florile nu le înţeleg
Dar dacă le schilodeşti puţin
dacă le rupi câte ceva
şi nu ne mai putem juca
de-a mă iubeşte nu mă iubeşte
seamănă mai mult cu câinele meu de acasă
şi deseori chicotesc „acuma da!”
Vânezi în mare tot felul ca Ahab
Le aranjezi în suliţi cum ar sta-n tulpini
Pentru că ţie numai de timp ţi-e frică uneori
şi de scoicile mari sidefii care pot să cheme
De când locuim aici unde n-a mai locuit nimeni


Kagyló

Ezen a szigeten előttünk nem lakott még soha senki 
Te nevet adsz minden nap egy virágnak
s azt mondod, az enyém
pedig oly jól tudom, mit is jelent, ha legelőszőr neveden szólítanak
Az én virágaimnak nem adott nevet senki
Te névtelen állatok nevét ragasztod rájuk

pedig lehet, hogy még a Marson sem éltek
eddig, míg vízre leltek

Mi mindent tudsz te róluk
Ki kit evett meg csak, hogy éhen ne haljon, 
Mert én ínyenc vagyok és a virágokat
bizony nem értem 
Bár, ha kissé megnyomorgatod őket
ha letörsz valamit
s többé nem játsszuk azt 
hogy szeret – nem szeret
egyre jobban hasonlítanak otthon váró ebemre
s néha felvihogok, „ez már igen!”

Áhábként kutakodsz mindig a tengeren
Nyársra húzod, amit kapsz, mintha virágszár lenne
Csak az időtől félsz, bár tőle is csak néha
s a kagylók hivogató gyöngyházas belsejétől
Mióta itt lakunk, hol senki még előttünk 

 

 

ION 
PIŢOIU-DRAGOMIR

Frate,

astăzi merg la biserică să mă rog şi
să-I mulţumesc Celui Etern că a făcut lumea
felurită ca un mozaic strălucitor – ştiu că şi
tu eşti în genunchi de aceea... te rog să
mai aştepţi o clipă să ajung şi...

frate drag şi tu eşti părinte şi îţi iubeşti
copiii ca pe ochii din cap!; copilul meu este
bolnav trebuie să-l duc la medic neapărat
trebuie să-l duc la medic – mă auzi?! –
te rog de aceea: mai aşteaptă
o clipă să-l duc la medic şi...

azi terminăm casa unde tinerii – prinţii
şi prinţesele noastre – îşi pun verighetele şi
îşi jură credinţă; ştiu ce sfântă e şi la voi
unimea luminoasă a două destine
de aceea te rog să mai aştepţi
o clipă că nu rugineşte butonul
acela – dă-l încolo!...

priveşte-mă frate cât merg de greu să
cumpăr o chiflă – mă ajut cum pot cu
bastonul ăsta hain!... ştiu frate ce mult
îţi lipseşte bunul tău tată!... ai face
orice să te mai îmbrăţişeze în
prag!... te rog de aceea aşteaptă
o clipă că nu rugineşte butonul
acela sub degetul tău!

pe deasupra oamenilor şi peste ape sărutând
cerul peste munţi şi păduri peste nesfârşitele
dune de nisip şi zidiri de tot felul mă uit
în ochii tăi – nu întoarce privirea nu
coborî fruntea!... o clipă aşteaptă
dragul meu frate să nu orbeşti
şi tu văzând arteziene de moloz
de sticlă topită de mâini
sfârtecate şi creieri de copii!...


Testvér,

imádkozni megyek ma a templomba
megköszönni annak, aki Örök, hogy a világot
vakító mozaikként  oly sokrétűvé tette – tudom, hogy te is
éppen letérdepeltél... épp azért
várj még egy percet, hogy én is elérjek...

drága testvér, te is szülő vagy, érted, gyermeked
szemed világánál is jobban szereted!; beteg
lett az enyém, muszáj orvoshoz vinnem 
most muszáj vinnem – hallasz?! –
hát ismét szépen kérlek: várj még
egy percet s én is, én is lassan elérek...

ma tetőt húztunk a fiatalok – életünk hercegei
s hercegnői – háza fölé, ma eljegyzés lesz
hűséget esküsznek egymásnak; tudom, nálatok is
szent fénnyel telt dolog, ha két sors egybekél
hát kérlek várj egy percet, várj még 
nem rozsdáll az a gomb 
addig - beéred!...

nézz rám, testvér, alig vánszorgok, kifli után
indultam a sarokra – segíti léptem
mihaszna sétabotom!... közben tudom, neked
is annyira hiányzik jó apád!... mindened
odaadnád, hogy küszöbén még egyszer 
átölelne!... hát éppen azért kérlek
nem rozsdáll az a gomb 
az ujjbegyed alatt - beéred!...

nemzetiségek s nagy vizek felett csókolom az eget
hegyek, dombok, erdők és véghetetlen
homokdűnék felett  s szemedbe nézek én
mindenfajta építmények felett – ne süsd le most
szemed, ne hajtsd fejed!... egy percet várj csak
drága testvérem, hogy meg ne vakulj
ha törmelék ömlik eléd vízesésként
s a megolvadott üveg vádlón hord szilánkján
gyermekagyat s szétlőtt testrészeket!...

 


SÁNTHA 
ATTILA

Az odesszai menekültek

Hosszú, laza sorokban jöttek,
ki gyalog, ki szekéren,
a menetet német katonák biztosították.
„Az ukrán menekültek”, 
suttogta idegesen a falu, 
merthogy a rádió bemondta,
Csernáton férfinépe két éve
ott mindennap csatát nyer, miközben
kontrolláltan visszavonulnak.
Kérdezték, messze-e még 
Kronstadt, hol felrakják őket 
üdvözítő marhavagonokba, 
s megtudván, csupán egynapi járás, 
vastag aranygyűrűket 
kínáltak egy kenyérért 
- az egész falunépe ott volt, 
s akadt, aki a cserébe belement.

Nagyanyámnak még rémlett, 
mesélt valamiket dédanyja 
száz évvel azelőtt 
egy keletre tartó szekérsorról, 
fáradtak voltak és bizakodóak, 
hogy az orosz sztyeppéken 
megtalálják majd Eldorádót.

A menekültek németül beszéltek, 
amikor elindultak, 
kifejezetten jólöltözöttek lehettek, 
még ötszáz kilométer után is 
tartották magukat.

Nagyanyám mutogatta a képet, 
hogy János, látták-e, ismerik-e, 
de csak végtelenül fáradt
pillantást vetettek rá.

„Fiaim, ti vagytok azok?”, 
gondolta magában nagyanyám, 
ki egyben dédanyja is volt, 
és hálát adott Istennek, 
hogy mi nem szertültünk el, 
csak János jönne már haza.


Refugiaţii din Odesa

Veneau în rânduri lungi şi răzleţite,
unii pe jos, alţii-n căruţe
soldaţii nemţi supravegheau convoiul. 

„Refugiaţii ucraineni”,
şopteau în sat înfriguraţi,
că doar radioul anunţase,
bărbaţii din Cernat, acolo,
sunt plini de biruinţe, zilnic,
în timp ce, controlat, se tot retrag.

De Kronstadt întrebau, dacă-i departe,
acolo-i aşteptau vagoanele de marfă
şi, aflând ei, că-i doar numai o zi
de mers până acolo, ofereau inele
groase de-aur pentru-o pâine.
Toţi sătenii erau pe stradă
şi s-au găsit şi unii
gata de un astfel de schimb.

Bunica mea îşi amintea
cum străbunica, de demult
povestise de-un şir de care
îndreptându-se înspre răsărit,
erau sleiţi, însă plini de speranţa
că undeva, în stepele ruseşti
vor găsi, poate, Eldorado.

Vorbeau nemţeşte ei, refugiaţii,
păreau să fi fost bine îmbrăcaţi,
cândva, când au pornit,
chiar după cinci sute de kilometri
şi tot se mai ţineau.

Bunica le-arăta fotografia,
ăsta e Janos, l-aţi văzut cumva,
îl ştiţi, dar ei doar întorceau 
priviri sleite înspre ea. 

„Fiii mei, voi sunteţi aceia?”
gândea bunica, fiind şi străbunica
şi-n gând spunea mulţam
că noi nu ne-am dus în străini,
şi ce bine era de Janos se-ntorcea.

 

 

SIMONFI 
ISTVÁN

Volt

Olyan leszel majd
mint pitypang a szélben

mielőtt összeseper a szégyen
futni hagy

megvénült pillanat  ránca  se  éhezik szebben 
mielőtt  fullánkja
 
beléd szakad

jót fog állni  csak

mielőtt felébred 
összetaposott fűszálnak lekaszált zöldje a rétben
megterem téged a leszálló harmat 
visszhangzó  
hajnali fénye…….

mert veled sohase féltem
vándortarisznyámban
az éjszaka sötétje 
most is úgy lapul

mint
elsárgult falevélben a 

telihold 


Fost

Vei fi odată
în vânt, păpădie

pe care-’nainte s-o strângă ruşinea
o lasă să fie
nu flămânzeşte mai mândru nici ridul clipei bătrâne  
’nainte ca acul
 
în tine să-l vâre

va sta doar deoparte

pân’ la trezie 
verdele ierbii călcate, cosite-n câmpie 

ecoul luminii din zori te creează
când roua 
se-aşază…

cu tine nicicând nu mi-e frică
întunericul nopţii se-ascunde şi-acum 
în traista-mi pribeagă

precum luna
plină

în frunza de toamnă pălită 

 

 

SIMONFY 
JÓZSEF

Nem dal nem is ének

Hónnom alatt könyvvel
számban cigarett ával
lődörgök tapiskolok
ősziködben agyagossárban
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

nézem a fát a falát-e
engem varjú csorda húz
el felettem az évek
nincs mire várnom
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

tavasznak nyárnak nyoma
sincs már ősz is csak
volt nagy tél hull rám
állok az ablak előtt fázom
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

öregh ázban kísértet jár
belém a lélek híjával
vagyok istennek angyalaim
sincsenek szörnyűbárhol
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

alig írt belém valamit
az élet sarokban rothadó
papírok ruhák jégcsapok
köztük jövőm látom

ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

mit jegyez az emlékezet
tudatalattiládába dobja
mint egy levelet sosek apom meg 
meghattulajdon nyomorúságom
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

kampó az s nevem kezdőbetűje
ki vagyok akasztva a világba
húsok mészárszék hideg falára
űriállatokkal játszom
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom
örömöt magamnak nem szereztem
a világba teljesen belegörnyedtem
a lélek leszakad a testről
gyümölcs az ágtól
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

babérlevelen sose ültem
aki egész nap zabálja szégyen
semminapok semmiéjek semmiélet
előre látom fölfalatásom
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom

szirének kórusa hív
kertvégébe gödröt ások
a terebélyes somfa alá
már ki se látszom
ott helyben elaludnék
úgy reám tör az álom


Nu-i cânt, nu-i melodie

cu o carte sub braţ
şi cu ţigara-n gură
fără de rost mă-nvârt
ceaţă de toamnă, lut noroios
mă îmbie la somn
subit aş putea să adorm

mă vede oare, privesc spre copac 
ciurde de ciori mă petrec mă atrag
anii cum trec
după nimeni n-aştept, totul
mă îmbie la somn
subit aş putea să adorm

nici urmă de vară de primăvară
toamna-i pe ducă iarnă
cumplită coboară pe mine
stau zgribulit lângă geam, totul
mă îmbie la somn
subit aş putea să adorm 

bântuie-n casa deşartă 
sufletu-n mine n-am Tată 
nici îngeri ori Domn 
e cumplit, totul
mă îmbie la somn
subit aş putea să adorm 
de-abia s-a înscris viaţă
în mine îmi văd viitorul 
în colţ mucegai pe hârtii
haine vechi sloiuri de ghiaţă

totul mă îmbie la somn
subit aş putea să adorm 

note-n memorie ca într-o ladă
pierdute-s ca o scrisoare pe care
nimeni vreodată n-are s-o vadă
sunt jalnic şi asta mă mişcă de-asemeni
şi totul mă-mbie la somn
subit aş putea să adorm 

iniţiala mea-i un cârlig
de care atârn ţintuit eu în lume
carne pe-un zid la măcelar, în frig
mă joc cu bestii fără de nume
şi totul mă-mbie la somn
subit aş putea să adorm
şi nu mi-am făcut vreo bucurie
încovoiat, învins de lume
de trup sufletul se desprinde
cum rodul de pe ram, în vrie
şi totul mă-mbie la somn
subit aş putea să adorm

n-am stat pe lauri niciodată
alţii se-nfruptă zilnic, iată
zile, nopţi, viaţă, totul mi-a lipsit
prevăd că voi fi înghiţit
şi totul mă-mbie la somn
subit aş putea să adorm

mă cheamă un cor de culori
sap groapă în fundul grădinii 
sub cornul falnic, de zor
m-ascunde marginea gropii
şi totul mă-mbie la somn
subit aş putea să adorm

 


SZŰCS 
LÁSZLÓ

Balladából való

íme a helyzet: mesélem a történetem
hajpántként simul közben ránk a csend
a szavak gyáván szétrebbennek
egyetlen biztos hátterem a hallgatás 
hisz hangokat teremteni mi értelme
ha titkainkból e furcsa rend kiás

történetem jobbára kockázatmentes
mint egy hajnalban ismételt rádióműsor
de én még újra megtörténhetek
akár üres utcában megbúvó tompa nesz
bennem a törés kifáradás és eltűnés
nem kilábalás nem is felívelés

mert ha a szavak sem párbajképesek
nem jön a régi kedv nem gyógyul a seb
akkor kell e ponton valahogy túllendíts
egy új hangot adj telepíts a csendbe
segíts hogy mosolyt őrizve oldódjak fel
mint társas szorongás valami halk dzsesszben


Dintr-o baladă

iată problema: îmi depăn povestea
se-aşterne tăcerea-ntre noi ca o eşarfă
laşe, cuvintele se dispersează
şi în fundal doar liniştea e certă 
ce rost mai are freamătul, când taina
ni-i smulsă de această vai, ciudată castă

povestea-mi e lipsită – în general – de risc
ca într-o reluare, în zori, la radio, 
eu însumi pot ca să exist, din nou
precum un zgomot surd într-o stradă pustie
în mine nu-i fisură, pieire, osteneală 
ce ofensivă sau retragere să fie, 

de nu mai pot să chem cuvinte la duel
nu mai revine cheful şi nu se-nchide rana
de punctul mort să trec, tu trebuie să vrei
să populezi tăcerea cu voci melodioase
de-angoasa colectivă să mă eliberezi 
cu zâmbetul pe buze în ritm de jazz 
       

 


DOINA 
IRA-TĂUTAN

Trezirea

Poruncile de-atunci le-am încălcat,
Din ziua-n care El ne-a zămislit.
Tu pentru mântuire-ai fost trimis,
De gloatele ingrate răstignit.

Ţâşnea sângele sfânt, dumnezeiesc 
din ale rănilor deschise flori,
fântâni săpate-n trupu-Ţi chinuit,
de-atei şi farisei răzbunători.

Sacrul Mormânt a fost găsit pustiu 
După a treia zi, eu astăzi mă închin,  
priveşti la noi din cer mâhnit şi-ntrebi
„oare zadarnic Mi-a fost sfântul chin?”

Dar ne-ai iertat pe toţi, Miracol sfânt,
sperând că şti-vom astfel învăţa
din sacrificiul răstignirii Tale
şi-ntreg supliciul, închinarea Ta.

Ne-ai spus că trupul Tău e pâinea,
Pe care noi o frământăm smerite,
cu lacrimile ce ne scaldă-obrajii,
durerea şi iertarea-s împlinite.

Duios îi mângâi coaja rumenită,
Cercând aşa durerea să-Ţi alin,
mă răcoresc sorbind din cupa sfântă,
căci sângele-Ţi l-ai preschimbat în vin.


Ébredés

Áthágtunk minden isteni parancsot,
Kezdve attól az első naptól.
Küldettél, hogy üdvözíts minket,
Hálátlan népség megfeszített.

Az isteni, szent vér kicsordult 
Nyitott sebből virágesőként,
Kínzott testedben sáncot ástak,
Hitetlenek s álszentek legelsőkként.

Üresen találták a Szent Sírt, 
Harmadnapra, ma én meghajlok,  
szomorúan nézel le ránk az égből
“szent kínom hiábavaló volt ?” 

Te, Szent Csoda, megbocsátottál,
Remélve, hogy talán megtérünk
megfeszítésed áldozata árán
s kínjaidból alázatot merítünk.

Azt mondtad tested a kenyér,
melyet oly jámboran dagasztunk,
az arcainkat könnyek árja mossa,
beteljesül bocsánatunk s fájdalmunk.

Kegyelettel simítok a kenyéren,
fájdalmaid egy kissé, hogy enyhítsem,
iszom egy kortyot s felfrissültem -
borrá vált véred értünk a kehelyben.

 

 

VIOREL 
TĂUTAN

Meditaţie

neîncetat
Între două diluvii hârjonindu-se
Peşti minusculi tatonează febril pietre
şi încâlcesc şuviţele râului

fără încetare
salcia de pe mal croieşte năucă
umbre pentru rănile deschise ale apei
pregătind invazia de noapte

mă ţin greu în şa
pe spinarea ultimului anotimp
încerc să opresc apusul din scurgerea-i
cabrată printre nori

dacă am fost sau nu fericit
am s-o recunosc vreodată?


Elmélkedés

folytonosság
két özönvíz határa mentén apró halak
lázas ficánkolása a kavicsok között
összekócolja fürtjeit a pataknak 

megállás nincs
a parton elmefoszlott fűz szabdalja árnyát
bekötné a habok felfeslett sebeit
s készíti csendben éjféli ostromát  

nehezen tartom magam a nyeregben
a legutólsó évszak hátán
a napnyugtát én megállítanám, 
ágaskodó múlását a felhők vizében

bevallom-e magamnak egyszer:
voltam-e boldog, avagy mégsem?

 

 

BIANCA 
TEMEŞ

Efect static 

Mi-e frig, 
căldura oamenilor îmi trece peste oase. 

Singurătatea îmi unge auzul. 
Dacă visez,

colivia se îneacă de rugăciune. 


Statikus effektus

Fázom,
átsuhan csontjaimon az emberi meleg.

Hallásomat magány kenegeti.
Ha álmodom,

imáimtól megfullad a kalitka. 

 

 

THÖKÖLY 
VAJK

Itthon vagyok

A vén hepehupák között
ringatta bölcsőmet anyám,
itt születtem, itt nőttem fel,
kis falum, szép Szilágyzovány.

Akár egy fa, mely a szélben
kapaszkodik gyökerével,
úgy ragaszkodom én hozzád
szülőföldemnek lelkével.

Tanítottál és tanítasz,
ajándékod anyanyelvem,
oly jó volt itt gyermek lenni,
összeszorul, ím a szívem.

Bármerre ha elindulok
emlékek köszönnek reám,
a szilvások, a szőlősök,
nyakában vitt fel az apám.
Pirkadatkor a portákat
kakashangja köszöntötte,
alkonyatkor a pincesort
szép magyar nóta járta be.

Kinn az erdő lombja nekem
ma is a legszebb zöld maradt,
és a rétek virágai,
ezer színe az ég alatt.

Ott a gát, a vén Berettyó,
hányszor fürödtem vizében,
nyáron minden nap pancsoltam,
télen meg csúsztam a jégen.

Utcáról utcára gyűltünk
a Viski-ház udvarába,
volt ott foci, volt bújócska,
búzával megérő lárma.

Itthon vagyok, itt hol vagyok,
ismerem az embereket,
örömüket, bánatukat,
tudom ki az, aki szeret.

Isten sok helyre elkísért,
de csak itt adott templomot,
itt ígértem, itt fogadtam
hűséget és alázatot.

Itt voltam suhanc, lázadó,
itt írtam az első versem,
itt lettem én büszke apa,
remélem, itt megöregszem.

Reménykedem, sokáig fog
szólni még a magyar nóta,
örökké lesz magyar ige,
mindig lesz, ki meghallgassa.

Mikor véget ér az utam,
itt engedjetek a földbe,
véssétek rá sírkövemre,
„Versben él tovább a lelke”.


Acasă

Mi-a legănat scrânciobul mama
prin văi uitate, vai, de ani
aici m-am născut şi-am crescut,
în micul, dar frumos, Zăuani.

Precum prin rădăcini, copacul
semeţ se ţine-n aprig, vântul
tot aşa ţin şi eu la tine,
cu sufletul şi cu gândul.
M-ai educat şi mă înveţi,
mi-ai dăruit maternul grai,
ce bine-a fost să fiu aici copil,
mi se strânge inima, vai.

Spre patru zări, dacă-aş porni
amintirile s-ar depăna,
printre livezi de pruni şi printre vii,
în cârcă tata mă purta.

Cocoşii salutau pe garduri
satul, dis-de-dimineaţă,
iar pe înserate, doine
se-aud, pline de dulceaţă.

Pentru mine-i veşnic verde
codrul din copilărie,
iară florile din câmpuri,
sub cer strălucesc, o mie.

Barcăul, cu undele sale, 
m-a învăluit, la diguri,
mă bălăceam toată vara,
patinam, când da îngheţul.

În curte la casa Viski 
ne-adunam, toţi de pe stradă,
la un fotbal, la o joacă,
lângă grâne coapte, larmă.

De sunt aici, sunt acasă, 
îi ştiu pe toţi cei din juru-mi,
ştiu care-i cel, ce iubeşte 
ştiu bucurii şi necazuri.

Domnul mă poartă-n multe locuri -
mi-a clădit templu doar aicea,
unde să fiu fidel, promis-am
păstrând în suflet smerenia.

Fost-am aici flăcău rebel, 
şi am scris prima poezie,
am devenit părinte mândru,
şi vreau să rămân pe vecie.

Ghiersul drag mie, sper să sune
ani buni şi de-acum înainte,
graiul unguresc rămâne,
fi-va mereu cine s-asculte.

Şi când îmi voi găsi sfârşitul,
în groapă mă puneţi, obşteşte,
scriind pe piatra funerară,
„În versuri, veşnic el trăieşte”.

 

 

WEINER SENNYEY 
TIBOR 

Pihi
 
Szerettem volna százszor elkiáltani:
szerettem volna szeretni, szeretve lenni,
szerettem volna mondani mondhatatlant,
szerettem volna szállni, sosem állni.
 
Ülni csak ott, hol tényleg jó ülni,
nagy titokban mesterré szelidülni.
Élni éltet, nem folyton csak haldokolni.
Hangszer nélkül jól muzsikálni.
 
Hozzá-hozzád méltóvá nemesülni,
nagy szavaktól kicsit sem ijedni.
Hallgatni zajban, csöndben énekelni,
hanggá vállni, rezgéssé bomlani.
 
Megpróbálni végre kicsit élni,
az Ő nagy szeretetétől sose félni;
de minden kísérletem magamban
törött volt és visszhangtalan.
 
Hogy repüljek, ha egy szárnyam van?
Egyetlen pihe vasbeton viharban,
baljós viharok zúgnak alattam;
magam felett sincs semmi hatalmam.
 
Hogy segíthetnék bárki másnak,
ha nem az vagyok aminek látnak?
Nem test vagyok, nem lélek, szellem,
hanem e három a múló egyben.
 
Aki mégis érzi, tudja és féli,
hogy él bennünk valami ősi, régi,
egyetlen szárnyát fennen táró,
vihar felett is szállva-szálló,
 
össze többiekkel ölelkező,
énekből is világot teremtő,
kinek nincs olyan, hogy halál:
bennünk él a pihimadár.
 
2014. május 10.

Puf
 
De mii de ori eu aş fi vrut să strig:
aş fi vrut să iubesc, ori să fi fost iubit,
să fi şoptit ce nu e de rostit,
să fi zburat, să nu mă fi oprit.
 
Doar unde-i bine, să fi adăstat,
În taină în maestru să mă fi transformat.
Să fi trăit, nu veşnic ca pe moarte.
Să fi cântat chiar fără instrumente.
 
Să fi crescut spre ei – spre tine demn,
Să nu mă fi temut de frazele de lemn.
De zarvă amuţit, doinind, unde-i tăcere
Lin transformat în sunet, răzleţit în vibrare.

Să fiu niţel în viaţă, eu să fi încercat,
de marea Lui iubire să nu mă fi speriat;
însă în sine-mi nicio năzuinţă
nu-şi află vreun ecou, strivit de necredinţă.
 
O aripă am doar, cum aş putea să zbor?
Un singur puf în vifor, între betoane, piere,
vaier de pieze rele sub mine e-n furtună;
nici peste mine însumi nu am putere.
 
Cum să ajut pe orişicare altul,
De nu semăn deloc cu cel perceput?
Nu-s doar un corp, un suflet, o suflare,
ci toate trei într-înşii conceput.
 
Cel care crede, ştie şi se teme
de cel atavic, reprimat, din noi
chiar şi-ntr-un singur ciot, de zboară,
peste furtuni, nu stă şi nu coboară,
 
strângând în braţe el pe celălalt,
prin cântec făurind o altă lume,
nu e atins de moartea făr’ de nume:
pasărea-puf trăieşte printre noi.
 
10 mai 2014

 

(Din antologia bilingvă Primăvara Poeziei - XVI - A Költészet Tavasza, apărută la Editura Caiete Silvane cu ocazia celei de-a XVI-a ediţii a Festivalului „Primăvara Poeziei”, Zalău, 15-16 aprilie 2016; traduceri de Simone Györfi.)